Szenvedélyes posztszocialista vergődésünk során hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a fényesre nyalt ülepű hollywoodi és úgy általában a "nyugati" (film)kultúra mellett a világ porosabb tájain is akad néznivaló. Az Elly története, Asghar Farhadi (akinek neve a Nader és Simin kapcsán akár ismerősen is csenghetne) 2009-es alkotása közelebb hozza iráni hétköznapokat.

Mikor leültünk az Elly története elé, egyetlen dologban voltunk biztosak: ebben a filmben bizony robbantás lesz. Lehet kicsit előítéletesek vagyunk, de hát mit tud az átlagember a Közel-Keletről?

magával, hogy bemutathassa a társaság egy egyedülálló férfi tagjának, a Németországból hazalátogató Ahmadnak.

Mivel nem egyértelmű, hogy mit is várhatunk egy iráni környezetben játszódó filmtől, annak ellenére sem tűnik unalmasnak, hogy jó ideig nem történik semmi különös. Utazás, szálláskeresés, majd a tenger partján, egy ütött-kopott nyaralóban megy (az amúgy hallgatag és zárkózott Elly-vel szemben olykor elég szemtelen) mókázás. A fordulópont Elly szimbolikus sárkányeregetős jelenete, ami után egy csapásra változik meg minden; az egyik gyerek kis híjján vízbe fullad, Elly eltűnik, mi pedig sorra kapjuk a szereplőkkel együtt a terhelést, és egyre csak szaladunk bele a bökőbe. (Le kell gyorsan szögeznem, nem egy Vasember 8-féle akciófilmről van szó - persze no offence)

A helyzetet tovább bonyolítja a helyszínre siető rokonnal szembeni félelem, a kölcsönös bizalmatlanság, hisz e helyzetben Elly Ahmadhoz való közeledése Iránban sok minden, csak nem elfogadott.

A tenger egyre nyomasztóbb morajlása a zárómomentumig kísér, amikor Sepideh válaszút elé kerül. Az igazságot feltárva, saját felelőtlenségét elismerve önmagát és társait sodorja bajba, vagy elveszi egy védekezni nem képes nő végső becsületét.

Az Elly története összességében egy érdekes iráni pszichodráma, amit egyszer mindenképp érdemes megnézni. IMDb-n 8,2-t kapott, nálunk is megér egy bő 7,6-ot.